2009. január 30., péntek

Szénacsinálás

Ülök a kis erdei ház küszöbén,és bámulom a reggeli, párás homályból elöcsillogó napot. Az apám kaszálló alakját ugy foglalta keretbe a Nap,akár egy gyönyörü festményt a méltó ráma. Már jónéhány rendet bevágott, amire én felébredtem,és álmos-kócosan belekiáltottam a reggeli ragyogásba -édesapám!- -Minnyá' menyek ne félj, inkább ott a kicsi gereblye s hamar palljad a rendet utánam! De valahogyan én szivesebben ettem volna előbb, eléggé szerettem a hasamat. Ahogy közeledett háttal a Napnak a kicsiház felé ugy ujjongott a szivem, annyira tele volt a lelkem szeretettel és várakozással, hogy én is elébe iramodtam, de a lábam megcsúszott a friss harmaton és becsúsztam a szénarend közé. Ez a kis történet annyira élethüen maradt meg az emlékezetemben akár, mindha a tegnap történt volna. Anyám később érkezett tarisznyával és kantárosfazékkal hozta az ételt.A mi kis családunk csak hármunkbol állott, azt hiszem egy csodálatos hármast alkottunk. Reggeli után szétpalltuk a rendet, majd egy-két óra mulva, ha jó meleg volt átforgattuk a másik felére, hogy egyforma száraz legyen Délután kicsi boglyába azaz merekjébe szedtük össze, amit másnap még egyszer szét teritettünk a teljes száradásig.De ez csak egy ideális eset,volt sokszor, hogy elverte az eső a szinte száraz szénát és kezdődött minden elölről. Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy mennyi munka meg verejték kisérte a székely ember hétköznapjait. Ezért volt szükség az ünnepekre, amiből erőt meritett az elkövetkező nehézségekhez.

2009. január 29., csütörtök

Kender munka

A kender megmunkálása,miután learatták az
asszonyokra hárult, ami gyerek szemmel eléggé érdekes mulatságnak számított.
Akkora volt a zsivaj a kenderáztató partján, akár egy iskola tízperces szünetében napjainkban.
A levágott kenderkötegeket vízbe áztatták, jól lenyomtatták kövekkel, és ott hagyták napokra amíg meg nem érett a további munkálathoz. Az édesanyákat kísérő gyereksereg addig kergetőzött a parton,  vagy a langyos vízben békacimpókra (ebihal) vadászott.
Miután jól kiázott száradni rakták, majd szekerekkel hazavitték a kenderkötegeket.
Egy megfelelő napon, amikor nem volt sürgős mezei munka, jött a vagdalás.
Ez a munka is csak kalákában volt megszervezve, közös erővel, énekelve, beszélgetve jobban ment a munka.
A marokba fogott szálakat az egyik asszony durva vagdalón megütögette, amíg meg nem puhult, utána egy másik asszony a finomabb tilolóval addig verte, amíg megfelelően ki nem hullt belőle az ocsúja, a pozdorja.
Az idősebb, tapasztaltabb asszonyok, úgymint a nagymamám, meg Dénesné ángyi voltak a minőségi ellenőrök, bizony-bizony a hátuk mögött ki is figurázták őket, de ez is szűkséges volt a sok fiatal munkaerő közé.
A gerebenezés következett, ami egy hajkeféhez hasonló szeges, nyeles szerszám volt, azzal átfésülték az egész kitilolt szálakat, majd egy különleges csomót kötöttek rá, ami nem engedte,hogy összekuszálódjanak a télre félrerakott kötegek.
A hosszú, téli estéken ebből fontak-szőttek nem éppen a legpuhább, de annál tartósabb törölközőket, edénytörlőket, sőt még az öregebbeknek alsógatyát is.
Az anyai nagyapám is valami hasonlóban járt nyaranta a kaszálási idő alatt, és arra még harisnyát is húzott. Isten bizony a sors nem dédelgette szegényeket. Igaz káromkodásban is az élen járt,olyan kucifántos szavakat én még soha nem hallottam.Na de azt majd egy következő alkalommal mesélem el.

2009. január 27., kedd

Illatok

Nagyon erős az illat-emlékem.Egy-egy illat mindig emlékeztet arra a helyre,szituációra,amikor emlékezetes dolog történt velem, vagy arra ez érzésre, amit akkor éreztem. A vasárnap reggeleknek gyerekkoromban húsleves és cipőkrém szaga volt. A vasárnapi ruhák szépen az ágyon várták,hogy felvegyük, és templomba menjünk bennük. Mindig elvitt édesanyám, pedig még egy kicsit szivesen aludtam volna. De a frissen pucolt, fényes cipőcskémbe hamar elfeledtem az álmosságomat, és szaporán kopogtunk a templomba. A vasárnapot, vagy ünnepnapot mindig kellő tisztelettel megtartották, a mezőn senki nem dolgozott bármilyen jó idő legyen.Ebéd után pedig kiültek az utca végére és nézték a járókelőket. Így találkoztak rég nem látott ismerősök, rokonok,vagy hirt kaptak felőlük valaki által.Itt beszélték meg a dolgaikat, segitséget kértek a következő heti munkájukhoz, amit legtöbbször meg is kaptak. Mi gyerekek ott ugráltunk a felnőttek körül, és nem voltak velünk idegesek, csak a szomszéd Ángyó, akinek nem volt gyereke.Őtőle egy kicsit tartottam. De, amikor meghallottuk a lányok csengő énekét lecsendesedtünk, és bámulva néztük őket.Minden nyári vasárnap délután a nagylányok szőttesbe öltöztek, és az úton sétálva énekeltek. Olyan egyszerre léptek,hogy a macska át szaladhatott a lábuk között. Szépek voltak a lányok, fenségesek.Nagyon vártam, hogy én is már ott lehessek ,és énekelhessek-mindig szerettem énekelni-de amig mi oda nőttünk, már nem volt meg ez a gyönyörű szokás. Mozi volt minden délután és jó szórakozás volt az is . Na igen, addig ültünk az utca végén, amig meg nem éheztünk.Akkor pedig a kicsiszékekkel eregéltünk haza, lassan, ráérősen.A patak illatát érzem most, azt a patakét,ami mellett laktam, és a csodálatos gyerekkoromat töltöttem.Ilyen jellegzetes szaga csak annak a folyónak van, meg a partjára ráhajló fűzfáknak.

Guzsalyos

Megszeppenve figyelem édesanyám szép profilját, amint készülődik guzsalyosba.Hosszú téli estéken ez volt az legszebb foglalatosság a faluba.
Összeültek a szomszédok, rokonok egy-egy házhoz, az asszonyok kézimunkáztak, a férfiak beszélgettek, kártyáztak és közben egyikük felolvasott.
A kultúrának ez a legolcsóbb és legnagyszerűbb megnyilvánulása a hatvanas évekbe az olvasás, amelynek szeretete magától értetődően maradt meg bennünk gyermekekbe.
Tehát lesem anyám minden mozdulatát, és várom hogy elvisz engem is, vagy marad a fiók.?
A kincses fiók volt sok magányos estém megszínesítője, ha azt ideadták nem is volt körülöttem semmi, csak a csodák, amiket beleképzeltem a sok színes kacatba.
Volt abba százasszeg, régi láncosóra, szemüvegtok, meg horgolótű, színes gombok-el is neveztem őket, egyikre emlékszem Síkos Bözsikének hívtam-emlékverses füzet az apámé, tehát minden ,ami kellett egy gyereknek.
És abból születtek sok szép gondolatok, meg tündérmesék, melyeket előveszek most is, ha elégedetlenkednék valami miatt.
-Hallod-e te! gyere, indulunk, de hojzad a leánkát es!
Nagy kő esett le a szívemről, ha az ángyom mondja hogy én is mehetek, az egyenlő volt a szentírással Ugyanis szerettem a fiókot is, de egy kicsit féltem egyedül otthon maradni.
Azon az estén olvasták az Arany ember utolsó fejezetét, szép csengő hangon, közbe-közbe  akadozva édesanyám is sorra került, én ittam a hangját, a gyönyörű tájszólásos szavait.
Bár most is olvasna nekem, már sok éve,hogy az égiek olvasótáborához költözött.

anno

A régi ház ablakából a Nap éppen az asztalon hagyott reggelit melegítette, amire rá is fért ,mert a puliszka az melegen puliszka, de a szükség törvényt bont és nekem azon a napos reggelen a hideg tejespuliszka éppen a szájam íze szerint volt.
Ez a legrégebbi emlékfoszlány, ami most is elevenen él bennem.
Két -hároméves forma leány lehettem,édesapámék a mezőre mentek, engem otthon hagytak, hogy a napos csirkéket etessem .
Testvérem nem volt(most sincs) így sokat voltam magamba egész pici korom óta.
És ez a Napos,puliszkás reggel, körülötte jópár léggyel jelentette nekem a szabadságot és a világra való rácsodálkozás legelső élményét.
Igaz csak később tudatosult bennem, hogy milyen jó dolog is úgy Istenigazában belebámulni a semmihez sem hasonlítható falusi reggelbe, első öntudatra ébredésem reggelébe..

Előszó

Hogy mihez irom az előszót,az még kérdés, de valami itt van bennem amit most készülök leirni, és az a valami nem más,mint a szülőfalum régi  mindennapjai az én emlékeimben. Nem lesz életrajzi regény ,sem napló, nem tudom, hogy mi is lesz valójában majd meglátjuk. Kezdődjön tehát egy székely kislány élete....