2010. augusztus 23., hétfő

Magyarnak lenni,vagy nem lenni

2004 december 5 minden bizonnyal nem örömünnepként maradt meg a székely ember emlékezetében.Nem hiszem,hogy ez további magyarázatra szorulna,hiszen azóta is sok pro és kontra érveket sorakoztattak fel a hozzáértők,és nem csupán. A MA kellett eljöjjön ahhoz,hogy feledtesse(?) egykori kitagadásunkat. Nem mondok újat azzal,hogy az önhibánkon kívül szenvedett határmódosítás még 90 év múltával is a legfájóbb ,holott a székelység a legnagyobb magyar,ha fokozni lehet ezt a tudatot.Ezért vagyunk érzékenyek az anyaországból idelátogatók mára már egyre ritkább( hála Istennek) kérdésére,hogy honnan tudunk mi ilyen jól magyarul?
A magyarok történelmét mi sem tanulhattuk( az ok ismerős),de viszont szüleinktől,nagyszüleinktől olyan érzelmi,és értelmi pontossággal vettünk át ,hogy az államalapítástól a szovjetek kivonulásáig minden eseményt ismerünk.Tehát kedves magyar testvéreink mi is ugyanolyan magyarok vagyunk,csak egy pár politikus aláírt egy átkozott szerződést,aminek következtében határok választottak el magyart,és magyart.
Csak ennyi ,ilyen banális,és attól ilyen drámai.Azért néztünk nagyot 2004 december 5-én ,hogy milyen flegmával utasít el,remélem nem az édes ,csak a mostoha testvér. Most azért vagyunk óvatosabbak az ünneplést illetően,azért látunk minden bokor mögött medvét.
Én személy szerint örömmel fogadom el a felém nyújtott kezet.
Bocsánatot kérek az általánosításokért,szerencsére becsületes magyar ember még mindig több akad,mint az ellenkezője.
Igényelni fogom a magyar állampolgárságot,és ugyanolyan magyar maradok,mint mostanáig voltam,és ugyanott maradok magyar ,ahol mostanáig éltem.
KÖSZÖNÖM!

2010. augusztus 16., hétfő

még egy morzsa

Reményteli,csillogószemű,szomorúságot nem ismerő gyerekek voltunk.Nem hallottunk soha depresszióról,pánikbetegségről,AIDS-ról,még homoszexualitásról sem hallottunk soha.
Igen,lehet,hogy kissé homályos volt ez a terület,de ennek ellenére,vagy talán éppen  ezért voltunk annyira naivan tiszták ezelőtt 40-45 évvel,mind gyermek.
Akkor is rengeteg kópéságot csináltunk,sokszor a  porondon harminc gyerek is összeverődött ,ilyen szép nyári délutánokon,estéken.Ott voltunk aztán királylányok ,meg virágnevek,Winetouk meg ki tudja kik,akik épp szerettünk volna lenni. Amúgy rebbentünk szét,amikor valamelyikünk édesanyja kiáltotta,hogy kell indulni a csarnokba. Egy három literes világoskék  "hordozósfazakba"vittem én is a frissen lefejt tejet a csarnokba.Apró kiegészítése volt a családi kasszának.Sok gyerek álldingált akkor Irénke nénire várva,hogy lemérje a tejeket.Utána meg uccu neki,ki ki a maga csapatához verődve vidámkodtunk a kellemes nyári estébe.
Lefelé hárman mentünk ,két leányka meg egy fiú,és mindig valami csínyen törtük az eszünket,hogy ne érjünk olyan korán haza.Az utcánk végében volt akkor egy apró kis ház,benne egy nagyon öreg özvegy asszony lakott egyedül,aki még süket is volt szegény.Na ,mi azt az öregasszonyt szinte minden este meglestük az alacsony ablakon keresztül.És persze kacagtunk nagyokat,ahogy vetette le  kopottas köntösét,és imádkozott ,ráncos kezében a rózsafüzérrel.Ahogy mozgott a vékony ,beesett szája mi  azt órákat el tudtuk volna kacagni,ahogy leengedte hófehér ,pelyhes hajfonatát,majd eloltotta a lámpát és lefeküdt.Ekkor mi is észbe kaptunk,hogy biza kellene sietni,mert akkoriban  nem volt olyan nagy vétek egy-egy jól irányzott anyai,vagy apai pofon.
Most az idő mélységéből előkerült  emlékmorzsa nem töltött el büszkeséggel.Megszidnám egykori önmagunkat,ahogy riogassuk szegény kis anyókát,hogy utánoztuk mozgó,vékony imádkozó száját.
De akkor ,ott őszinte kacagással másztunk át a kerítésen ,és szaladtunk neki a tiszta nyári estének.