2012. február 28., kedd

A káromkodás nagymestere


A székely ember káromkodós, ahogyan régen mondták : kárinkodós ember.
A tökélyre vitt káromkodás nagymestere pedig az én anyai nagyapám, Szeles tátá volt, Isten nyugosztalja.
Hosszú percekig szünet nélkül volt képes szinte levegővétel nélkül cifrábbnál cifrább, kacskaringós ínyencségeket sorolni, csak úgy a fogai közt,és még nem is ismételgette önmagát.
A tévében a vele készült interjú kb így hangzana:
  -Jó napot Márton bácsi, szép napunk van!
 -Szép nap a  síp... síp...síp... ,amikor már a síp... síp... ez a sok hó síp... síp...,ilyenkor már ganyézni kéne a fődeket s ez a síp... síp..., ha még magának ez es szép üdő...
Még a "csúf" neve is Szeles volt,bizonyára nem lassú, megfontolt génekkel áldotta meg a természet, hiszen úgy él az emlékeimben, hogy vasvillával a kezében villámként száguldozik a szénarend körül olyan gyorsasággal, hogy elszédül bele aki nézi.
Történt egyszer, hogy nagyanyámmal ketten mentünk fel az erdőre takarni, ahol nagyapám már hajnal óta vágta a harmatos füvet, jó nagy darabot hagyva maga után rendül. Egy széna kaliba volt az egyetlen menedék, ahová félre tudott húzódni árnyékot, vagy eső ellen menedéket keresve. Már távolról láttam,ahogyan a fehér harisnyás, rövid lábaival rugdalja el a tegnapi hamut a tűzhelyről,látva, hogy visszük a friss ebédet neki a kantárosfazékba. Amikor odaértünk köszönés helyett rászisszent mámára:
-hoztál-e szivarat Márcella?
Szeles mámá ( ahogyan én hívtam) vékonyra laposította a száját,de nem szólt egy szót sem.
-Márcella te, azt a m...s síp...síp...te nem hallassz, ha nem találtál hozni...síp ...síp...
-milyen szivarat: -tette a hűlyét mámá
-milyent,milyent, hát Nácionált
-jaaj,az nem volt csak Marosesti.azt meg tojásra nem adott a bótos
-iiiigen,szóval nem adott, minnyá adok én a hátadra evvel a vasvillával...De már erre előkerült a tarisznya oldalából a delikvens cigaretta-amúgy tudta nagyanyám,hogy meddig mehet el a viccnek szánt évődéseivel-na ,ez má más, csitult le nagyapám,élvezettel szíva kedvenc Nácionálját.
Mára már kedves emlékekké szelídültek ezek a történetek,amit én ott pillanatnyilag nem élveztem.
Amilyen intenzitással élt nagyapám,olyan hirtelenséggel ment el, nem sokat teketóriázva, talán cifrán káromkodva. Ki tudja?


A fotó csupán illusztráció

2012. január 20., péntek

Bate falu


Most már nem is tudom, hogy a következő történésekre én emlékszem- e, vagy csak olyan sokszor emlegették, hogy már magam is emlékezni vélem egyes régi dolgokat. Ennyi év távlatából szinte mindegy, a tények viszont tények maradtak.
1962 - es évet írjuk, a kollektivizálás utolsó évét.
Sötét autók  préselték be magukat a szűk kis utcába, sötét ruhás emberek szálltak ki belőle, sötét arccal, még sötétebb fenyegetésekkel.
Talán emlékszem, nagyapám is nálunk volt, és még egy rokon, aki próbálta meggyőzni édesapámat, meg nagyapámat valamiről.
Azt sem értettem, hogy miért káromkodnak gyakrabban a férfiak, és miért imádkoznak többet az asszonyok.Nem értettem, de éreztem a helyzet komolyságát, hogy most csendbe kell lenni, most nem fontos, hogy mindenhol ott legyek.
Fél fűllel azért figyeltem ám, és azt is észrevettem, hogy az a rokon féle valaki már nem az, aki volt, hogy ő most urabb lett a többinél, bár nem akkora, mint a sötét autó, sötét ruhás elvtársa, aki után naftalinszag, és szomorúság maradt.
Mert nagyapám is velük ment a sötét autóval, kérdésemre, hogy hová, az volt a válasz:
Bate faluba.( Bate - verés)
Három nap múlva jött meg,egykedvű arccal, némán, még egyet sem káromkodott, akkor volt a legijesztőbb.
Másnap újra jöttek, papír, ceruza, aláírás.
Mindenki valamit írt, és sírt, csak én nem sírtam, fogtam egy papír darabkát, és egy pálcikát, Így járkáltam a szomszédokhoz, hogy be "kejj" állni a kollektívbe, mert elviszik magukat is bate faluba!
Erre egy kissé kinyíltak az arcok, ángyom megveregette a hátsó felemet: te leánka, te leánka, ha te nem lennél , s a penész, ki enné meg a kenyeret?
Hogy így történt-e pontosan nem tudom, de utólag sokat emlegették, hogy egy kis vigaszt vittem a nehéz napjaikba.

2012. január 16., hétfő

Furcsa vendégek

Ritkán meresztettem akkora szemet, mint egy hideg januári vasárnap reggel, amikor két furcsa vendégünk érkezett. Éppen édesapámmal cipeltünk egy cseber vizet itatni az Oltról - két rúddal - amikor Bíró Jánosék felől két idegen ember jött felénk bundába, kucsmába , az egyiknél egy nagyobbacska fonott korsó is volt. Arra-arra pislogtunk, hogy vajon kik lehetnek, de óvatosságra intett közbe a ki-ki loccsanó víz, s így csak akkor vettük jobban szemügyre őket, amikor a köpcösebbik kucsmás vígan odaszólt :
-Nem is ismersz meg kedves Károly barátom? !
Ez nem idevalósi, szűrtem le hamarjában, mert nálunk a Károly Kárúj, az is az es, az ismersz az üsmersz ,szóval érti akinek értenie kell. ( Észrevételem beigazolódott, vendégeink a Szatmár megyei Sárköz nevű faluból voltak)
-Hát hogyne ismernélek  - tért át édesapám is urizálásra - Antku Miklós, drága katonabarátom!
Volt aztán nagy ölelkezés, hangoskodás, lábcsattogtatás, mert be lettek szépen tessékelve a házba, ahogy illett.
Az örömködés még jó hosszú ideig eltartott, de a másik ember eléggé fukar volt, ami a beszédet illeti. Egyszer Miklós bácsi észbe kapott , és bemutatta nekünk szomszédját, és komáját Ioant , mert hogy román volt a szótalan ember.Én akkorát néztem erre, hogy majd leestem a kicsi székről, mert hogy tanulni tanultunk mi románul,de elképzelni sem tudtam milyenek azok az emberek akik ilyen nyelven beszélnek. Hát pont olyan volt, mint a többi, még az orrát is úgy kicsípte a hideg, mint a komájáét, ugyanis nem voltak szokva a csíki klímához.
Egy jó kolbászos reggeli, jóféle házi pálinka mellet hamar akklimatizálódtak,és hát ne mondjam megfordult hamar a világ, mindenki tudott románul.
Édesapám a katonaságnál eléggé érthetően megtanulta a nyelvet, drága édesanyám meg Bukarestben szolgált, és ahogy ő mondta:  eppe nem tudnak  eladni, ami nem volt sok, de sűrűn egymásután mondva elég soknak tűnt.
Egyszer csak reám is sort kerítettek, azt kérdezte Ioan bácsi, hogy : cum te cheama?( hogy hívnak?)  ohóó, ezt értem , Bíró Teréz, mondom, de csak kérdez , citi ani ai ? ez már nem ment olyan könnyen, de érkezett a segítség édesanyám személyében , hány éves vagy? .Hamar ki is számoltam az ujjaimon, opt( nyolc),  mondom, ai iubit ?(van barátod?) érdeklődik tovább, na ez biztos az kérdezi hol lakom, Tomesti,(Csíkszenttamás) vágom rá . Kacagtak egy jót rajtam, de én sem hagytam magam, mert a sorrend az sorrend, mi így tanultuk és punktum.
Kellemes, barátságos, multikulturális  hangulatban telt el a nap, estére már minden magyar nóta után román nótát fújtak,sőt a végén Ioan bá magyart, édesapámék románt. Erre én is felbátorodtam, és elszavaltam a hétfői román leckémet,mint egy bizonyításként, hogy tudok én ám, csak hogy nem mindent,de azzal ágyba is parancsolt a szülői szigor.
Későn feküdhettek le édesapámék is, mert reggel eléggé bőgtek az állatok az istállóba, de jobb későn, mint soha, kaptak a jószágok rendesen enni.

2012. január 15., vasárnap

Víg fársángi napokat!


Lassan a karácsonyfa csereklyéit teljesen sikerült kiszedegetnem a szőnyegből, tehát jól benne vagyunk a farsangban, és még nem is táncoltam, sőt eszembe sem jutott, hogy életemet megfűszerezzem egy kis tánccal- különben táncoltatnak minket eleget, na de az már egy  másik téma.
Gyerekkoromban a házszentelési ceremónia végeztével édesanyám egyet sirült az udvaron, víg fársángi napokat, vigadhatunk, mondta . Akkor sem volt felhőtlen az élet, de ahogy meg volt az ideje a munkának s a böjtnek, úgy megvolt  az ünnepnek  és szórakozásnak .
Egyszer egy ilyen papjárásos, szikrahideg délután az egyik szomszéd bácsi, ki amúgy nagybátyám  volt,  sok unszolás után megígérte, hogy elvisz minket szánkázni, rendes kocsiszánnal, s egy  pár szürke lóval. Voltunk vagy tízen gyerekek az utcában, fiúk lányok vegyesen.
-Akkor jőtök velem, ha nekem pálinkát hoztok, a lábatokra meg kapcát tekertek- mondta- mert itt  fagytok meg nekem, s anyátoknak nem győzök majd mindenik helyett  gyermeket csinálni...:) ilyen nagy kópé volt az öreg .
A pálinkával nem is volt probléma, mert édesapámék mindig tartalékoltak egy  kis szíverősítőt, viszont a kapca dolog már nem fért bele az akkor sarjadzani kezdő nőiességünk hiúsági mércéjébe.
Végigsiklottunk a falun sikongatva, kipirultan, szinte most is érzem a hideg dérkristályokat az arcomon, porzott a hó, fingtak a lovak, szóval minden adva volt, ami egy ilyen téli kiruccanáshoz elengedhetetlen. De a pálinkásüveg tartalmának szédületes ütemben való kiürülésével egyenes arányban nőtt a Dénes bá kedve, és hangja .Olyanokat kurjantott a lovak mögött csattogtatva bojtos ostorát, hogy a csábeli egyszer elunta a hamis hangokat és nagyot szökve minket egy bogba ledobott a földre, hogy csak úgy nyekkentünk a fagyos havon. Dénes bá ebből semmit észre nem véve ugyanolyan vígan énekelt Szentdomokos felé, most már az üres kocsiszánnal.
-A vaddisznó a búzába csak a füle látszik, énekelte érces orrhangján...az asszonyok kiabáltak Dénes te, néjzél má vissza,elhagytad a kölyköket, rikácsolták.
Szerencsére nagyobb személyi  sérülés nem történt,viszont tapasztalatban sokat gyarapodtunk. A következő esetben a fogatos nem kapott pálinkát, mi pedig a kapca dolgot újragondoltuk,hiszen a minusz harminc fok hideg nem gyerekjáték, még ha mi azok is voltunk, gondtalan, vidám gyerekek.



fársáng - farsang