2012. február 28., kedd

A káromkodás nagymestere


A székely ember káromkodós, ahogyan régen mondták : kárinkodós ember.
A tökélyre vitt káromkodás nagymestere pedig az én anyai nagyapám, Szeles tátá volt, Isten nyugosztalja.
Hosszú percekig szünet nélkül volt képes szinte levegővétel nélkül cifrábbnál cifrább, kacskaringós ínyencségeket sorolni, csak úgy a fogai közt,és még nem is ismételgette önmagát.
A tévében a vele készült interjú kb így hangzana:
  -Jó napot Márton bácsi, szép napunk van!
 -Szép nap a  síp... síp...síp... ,amikor már a síp... síp... ez a sok hó síp... síp...,ilyenkor már ganyézni kéne a fődeket s ez a síp... síp..., ha még magának ez es szép üdő...
Még a "csúf" neve is Szeles volt,bizonyára nem lassú, megfontolt génekkel áldotta meg a természet, hiszen úgy él az emlékeimben, hogy vasvillával a kezében villámként száguldozik a szénarend körül olyan gyorsasággal, hogy elszédül bele aki nézi.
Történt egyszer, hogy nagyanyámmal ketten mentünk fel az erdőre takarni, ahol nagyapám már hajnal óta vágta a harmatos füvet, jó nagy darabot hagyva maga után rendül. Egy széna kaliba volt az egyetlen menedék, ahová félre tudott húzódni árnyékot, vagy eső ellen menedéket keresve. Már távolról láttam,ahogyan a fehér harisnyás, rövid lábaival rugdalja el a tegnapi hamut a tűzhelyről,látva, hogy visszük a friss ebédet neki a kantárosfazékba. Amikor odaértünk köszönés helyett rászisszent mámára:
-hoztál-e szivarat Márcella?
Szeles mámá ( ahogyan én hívtam) vékonyra laposította a száját,de nem szólt egy szót sem.
-Márcella te, azt a m...s síp...síp...te nem hallassz, ha nem találtál hozni...síp ...síp...
-milyen szivarat: -tette a hűlyét mámá
-milyent,milyent, hát Nácionált
-jaaj,az nem volt csak Marosesti.azt meg tojásra nem adott a bótos
-iiiigen,szóval nem adott, minnyá adok én a hátadra evvel a vasvillával...De már erre előkerült a tarisznya oldalából a delikvens cigaretta-amúgy tudta nagyanyám,hogy meddig mehet el a viccnek szánt évődéseivel-na ,ez má más, csitult le nagyapám,élvezettel szíva kedvenc Nácionálját.
Mára már kedves emlékekké szelídültek ezek a történetek,amit én ott pillanatnyilag nem élveztem.
Amilyen intenzitással élt nagyapám,olyan hirtelenséggel ment el, nem sokat teketóriázva, talán cifrán káromkodva. Ki tudja?


A fotó csupán illusztráció