Régen többet daloltak az emberek.Édesanyám énekelt munka közben,apám fütyörészett ,és a környezetemben minden adandó alkalommal énekszó csendült fel,és nem csak a fiatalok szájából.
A mezőn aratásnál, kalákában a nem éppen könnyű munkát dallal szelídítették.Utána pedig táncoltak éjfélig,már aki bírta.Óvodás,iskolás gyerekek már tudták az alaplépéseket, és amire kinőttünk az iskolapadból szinte minden táncot ismertünk.
Vasárnap délután a gyerekeknek külön mulatságot szerveztek, ahol körben a padokon már a fürkész anyai szemek ügyelték minden lépésünket.
Amikor a körbeállt lánykák fele elindult egy-két bátrabb csemete a szívünk a nyakunkban dobogott, nem annyira azért,hogy tetszett a fiú,inkább a bimbózó rivalizálás a a többi lánnyal szemben.
Nekem mindig többet jelentett a tánc,mint mozgás.Olyankor megszűnt létezni a külvilág,és egy más dimenzióban kerültem, olyan boldogság töltött el,mint soha.Forogni a zene ritmusára,akár csárdás,akár modernebb zene legyen,még most is megmagyarázhatatlan örömmel tölt el..Akkor csak én létezem meg a zene és tánc.
A gyerekeimnek én is át próbáltam adni ezt az imádatot,a nagyobbik lányomnak sikeresen, a fiam elzárkózott tőle, míg a kicsi lányom még most bontogatja a szárnyait, de őt csak a modern zene érdekli.
Mostanában a lakodalmakban újra visszatért a hagyományos zene(is) és akkor minden fiatal ott ropja,ahogy tudja, de hiányzik legtöbbjük szeméből az a csillogás,az a plusz.
Azt nem lehet megtanítani,azzal csak úgy lehet születni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése