2010. szeptember 21., kedd

Kiriska

A Kiriska nem női becenév.
A Kiriska inkább egy gyűjtőfogalom, a csínytevő leánygyermekek riogató megnevezésére.
Olyan, mint a kisasszony.
- Na, mi a helyzet kisasszony?
- Hány óra van Kiriska?
Ha a kérdést kedves szüléd teszi fel neked, akkor az amúgy is csekélyke bátorságod romokba hagyod  a kapun kívül,ahol még játszikálnál kicsit gyerekpajtásaiddal. De az óra jár - ilyenkor meg pláne -és este kilenckor minden rendes ember gyerekének ágyban a helye. És punktum.
Parancsok, törvények, szigorok, pofonok nem éppen önbizalom növelő tanítási módszerei közt próbáltuk a magunk kis örömeit verés nélkül megúszni, nem nagy sikerrel.
A felnőtt szava szent volt. Ő a tapasztalat, ő az igazság és a parancsoló.Ha kimondtak valamit csak nagyon ritka esetben vonták vissza, főleg a gyerekek javára.A kimondott szónak nagy hatalma volt.
Nem ígérgettek,
nem kényeztettek,
ritkán kaptunk dicséretet ,
sokszor szidást, és naponta verést,
mert füllentettünk,
mert feleseltünk,
mert szaladtunk, ha lassan kellett menni,
mert "ámbolyogtunk"ha sietnünk parancsoltatott,
ha cipőnk beázott,
ha a csirkéket nem szedtük össze eső előtt,
ha a nyitva maradt kapun bejövő szomszédék tehene lerágta a virágbimbókat, és még sorolhatnám, de minden napra jutott egy verés.Sokszor több is.
Tehát a gyerekkorunk jobbára azzal telt,hogy megszegtük a tilalmakat, rettegtünk a veréstől, utána sírtunk egy sort, majd minden kezdődött elölről.
- Kiriska,hogy néz ki a cipőd?
supp
- Kiriska, megforgattad a rendet?
-Minnyá....
supp.
Az iskolában meg ugyanaz történt
megvertek, ha nem figyeltünk,
megvertek, ha nem kérdeztek és beszéltünk,
megvertek, ha kérrdeztek és nem feleltünk,
tenyerest kaptunk a rossz osztályzatért,
tenyerest ha nem tudtuk eléggé a szorzótáblát.
Ha otthon panaszkodni mertünk az volt a válasz
-jól tették,biztos megérdemelted!
nem szaladtak velünk reklamálni,nem írattak át más tanárhoz, más iskolába, nem rugatták ki a tanárt.
Amit főztünk magunk kellett megegyük.
És ennek ellenére úgy volt szép, ahogy volt, nem lett belőlünk anyámasszony katonája,meg munkakerülő.
És érdekes módon mindez nem maradt meg negatív élményként, mert ez volt az akkori világ rendje, az élet velejárója jó és rossz szokásaival együtt.

4 megjegyzés:

Emi írta...

Én, szerencsére nem ehhez a generációhoz tartozok. Nem így nőttem fel, még csak hasonlókat sem kellett átélnem, hála drága édesanyámnak és imádott nagyszüleimnek. Bár azért nekem is adott nehézségeket bőven a sors már gyerekkoromban. De ezekről sem érdemes panaszkodni. Sokat fejlődtek a nevelési módszerek néhány évtized alatt, aminek én nagyon örülök. Nem hiszek a verés, szidás általi nevelésben. Én olyan kis szentimentalista vagyok:) és abban a reményben ringatom magam, hogy gyerekeim majd a legjobb nevelést kapják tőlem (bár ki az aki nem így gondolja?), erőszak nélkül.

monik írta...

Drága Emike,én is ugyanazt gondolom,sőt a gyerekeimet igyekeztem a tőlem telhető leg toleránsabban nevelni.A ti generációtok ,tehát már nem ezt a nevelést kapta hála Istennek.Viszont az az idő olyan volt,legalábbis az én tapasztalataim szerint,ahogy leírtam, a szép és kevésbé szép dolgokkal együtt.

Lili írta...

Kedves Monik:) Akárhányszor meglátogatlak, mindig valami melegség, otthonos egyszerűség vesz körül. Szeretném megköszönni ezt a kellemes érzést, fogadtatást egy Kreatív Blogger díjjal, amit Karesztől kaptam és lehetőségem van továbbadni. A feltételek miatt,kérlek látogass el hozzám.
Szép estét, Üdv: Lili

monik írta...

Köszönöm szépen Lili a díjat!
Ritkán van részem hasonlóban.
Örömmel fogadom! :)