Furcsa vendégek

Ritkán meresztettem akkora szemet, mint egy hideg januári vasárnap reggel, amikor két furcsa vendégünk érkezett. Éppen édesapámmal cipeltünk egy cseber vizet itatni az Oltról - két rúddal - amikor Bíró Jánosék felől két idegen ember jött felénk bundába, kucsmába , az egyiknél egy nagyobbacska fonott korsó is volt. Arra-arra pislogtunk, hogy vajon kik lehetnek, de óvatosságra intett közbe a ki-ki loccsanó víz, s így csak akkor vettük jobban szemügyre őket, amikor a köpcösebbik kucsmás vígan odaszólt :
-Nem is ismersz meg kedves Károly barátom? !
Ez nem idevalósi, szűrtem le hamarjában, mert nálunk a Károly Kárúj, az is az es, az ismersz az üsmersz ,szóval érti akinek értenie kell. ( Észrevételem beigazolódott, vendégeink a Szatmár megyei Sárköz nevű faluból voltak)
-Hát hogyne ismernélek  - tért át édesapám is urizálásra - Antku Miklós, drága katonabarátom!
Volt aztán nagy ölelkezés, hangoskodás, lábcsattogtatás, mert be lettek szépen tessékelve a házba, ahogy illett.
Az örömködés még jó hosszú ideig eltartott, de a másik ember eléggé fukar volt, ami a beszédet illeti. Egyszer Miklós bácsi észbe kapott , és bemutatta nekünk szomszédját, és komáját Ioant , mert hogy román volt a szótalan ember.Én akkorát néztem erre, hogy majd leestem a kicsi székről, mert hogy tanulni tanultunk mi románul,de elképzelni sem tudtam milyenek azok az emberek akik ilyen nyelven beszélnek. Hát pont olyan volt, mint a többi, még az orrát is úgy kicsípte a hideg, mint a komájáét, ugyanis nem voltak szokva a csíki klímához.
Egy jó kolbászos reggeli, jóféle házi pálinka mellet hamar akklimatizálódtak,és hát ne mondjam megfordult hamar a világ, mindenki tudott románul.
Édesapám a katonaságnál eléggé érthetően megtanulta a nyelvet, drága édesanyám meg Bukarestben szolgált, és ahogy ő mondta:  eppe nem tudnak  eladni, ami nem volt sok, de sűrűn egymásután mondva elég soknak tűnt.
Egyszer csak reám is sort kerítettek, azt kérdezte Ioan bácsi, hogy : cum te cheama?( hogy hívnak?)  ohóó, ezt értem , Bíró Teréz, mondom, de csak kérdez , citi ani ai ? ez már nem ment olyan könnyen, de érkezett a segítség édesanyám személyében , hány éves vagy? .Hamar ki is számoltam az ujjaimon, opt( nyolc),  mondom, ai iubit ?(van barátod?) érdeklődik tovább, na ez biztos az kérdezi hol lakom, Tomesti,(Csíkszenttamás) vágom rá . Kacagtak egy jót rajtam, de én sem hagytam magam, mert a sorrend az sorrend, mi így tanultuk és punktum.
Kellemes, barátságos, multikulturális  hangulatban telt el a nap, estére már minden magyar nóta után román nótát fújtak,sőt a végén Ioan bá magyart, édesapámék románt. Erre én is felbátorodtam, és elszavaltam a hétfői román leckémet,mint egy bizonyításként, hogy tudok én ám, csak hogy nem mindent,de azzal ágyba is parancsolt a szülői szigor.
Későn feküdhettek le édesapámék is, mert reggel eléggé bőgtek az állatok az istállóba, de jobb későn, mint soha, kaptak a jószágok rendesen enni.